Elefántdübörgés

Szerencsére, a Karthagóra az utóbbi jóslat volt az igaz. Nem volt egyszerű dolog akkoriban rockzenekarnak kijutni a szocialista eszme hazájába. A Karthagót is előzsűrizésnek vetették alá. A Metro klubban tartották a válogatót, ahová csak az engedélyező bizottság tagjai léphettek be. Szigeti - korábbi, Corvinás tapasztalatai alapján - tudta, konszolidált formában kell tálalni a produkciót, nehogy elessenek a nagy lehetőségtől. Szinte csak a lassú szerzeményeket játszották, nyoma sem volt a zenekartól megszokott őrületnek, mindenki "normális" fellépőben, visszafogottan, egyhelyben állva muzsikálta végig a programot. A taktika bevált, megkapták az engedélyt. Irány Szovjetunió - vagy ahogy zenész berkekben nevezik: Loló! Ungváron esett meg az első - és egyben majdnem az utolsó koncert is. Hiába magyarázták hosszasan az együttesnek a kinti szokásokat, mit szabad és mit nem, nagyon úgy festett, az első nap után visszatoloncolják a Karthagót Magyarországra. A két legnagyobb hibát azzal követték el, hogy Gidó - bármennyire is könyörögtek neki a koncert előtt, hogy ne tegye - mégis felugrott az orgonára egy pillanatra, Takáts pedig - szintén az intelmek ellenére - leszaladt a közönség közé. Ez utóbbi úgy festett, hogy a sportcsarnok első soraiban csupa háborús veterán és kitüntetésektől hemzsegő funkcionárius ücsörgött, csak a mögöttük lévő helyekre juthatott be halandó zenerajongó. Tomika ezek közé a matuzsálemek közé szaladt a mikrofonnal, amit akkora sértésnek vettek, mintha Lenint emelte volna ki a mauzóleumból. Kitört a botrány. Katona Klárinak és a helyi szervezőknek többórás telefonbeszélgetésbe került a felsőbb körökkel, hogy mégis maradhatott a Karthago. Katona Klári úgy került a képbe, hogy együtt játszották végig a szovjet, majd később a szlovák, valamint a kubai turnét is. Sokak szerint azóta sem volt Klárinak olyan jó kísérőzenekara, mint a Karthago. Takáts Tamás kedvence a kissé metálos, Karthagós hangszereléssel, a Sava-sava-savanyú a csoko-csoko-ládé című Katona Klári sláger lett. A nehézkes turnékezdés ellenére hatalmas sikereket aratott a banda. Kijevben a például nyolc napig minden este megtelt a helyi sportcsarnok a "Karthagen" (így nevezték a zenekart az oroszok) koncertjére. Annak ellenére, hogy egy dalt sem ismert tőlük a publikum, ráadásul a szövegeket sem értették, ugyanolyan hisztérikus fogadtatást kapott az együttes, mint ami a Beatles, vagy a Deep Purple archív koncertfelvételein látható. A finn határhoz közeli Kaunaszban történt, hogy Tamás érdeklődött, arrafelé hogyan köszöntik egymást az emberek? "Lábasz vakarasz!" - volt a válasz, ami azt jelenti: jó estét! Mondani sem kell, a zenekar feldőlt a röhögéstől, és nem hitte el, amit mondtak. Nagy meglepetésükre, a buli kezdetén Takáts Tomi mégis így köszöntötte az egybegyűlteket. Lábasz vakarasz! Egy tizedmásodpercnyi csend támadt - ami Tamásnak egy életnek tűnt, mert nem tudta, mit is mondott valójában -,majd mint egy varázsütésre, megemelkedett a húszezres tömeg, és falat rengető ovációval ünnepelni kezdte a fiúkat. A fellépések élményei mellett megtapasztalhatták a Karthago tagjai az akkori szovjet valóságot is. Hiába nyugtatgatta őket a már sokadjára ott vendégeskedő Katona Klári, hogy higgyék el, a legjobb szállodákban és helyeken fordulnak meg, nem mindig sikerült helyreállítani a fiúk lelki egyensúlyát. Az egyik legnagyobb gond a telefonálással volt. Előfordult, hogy hetekig hitegették őket: szicsász, majd holnap...! A családnak mégsem tudtak hazaszólni. Kijevben betelt a pohár, és mint Ron Wood a Rolling Stonesból, a törés-zúzást választották a helyzet megoldására. A porrá tört készülék eltakarítása után a szállodában már dugdosták előlük az összes távolsági beszélgetésre alkalmas eszközt. A kalandok másik nagy csoportját a belföldi repülőgép-járatok jelentették. Egy alkalommal akkorra köd volt, hogy a hangos bemondó bemondta a repülőtéren: nem indulnak a járatok. Kitört a pánik a csapaton belül, ugyanis aznap este, párezer kilométerrel odébb koncertezni kellett. Elszaladt a szervező, hogy intézkedjen. Jött is nemsokára, hogy talált egy pilótát, aki vállalja az utat. Hogy mit fizetett neki, a mai napig rejtély. Nem is törődött ezzel senki, mert bemondták, mégis indul egy járat, aki akar szálljon fel rá. Ahogy Takáts visszaemlékszik, nem volt jó ómen, hogy a gép körül csupa sírva búcsúzkodó ember álldogált, magán a repülőn pedig, hatalmas rozsdafoltok éktelenkedtek. Ha hozzávesszük a tejföl sűrűségű ködöt, a jelenet máris horrorhoz kezd hasonlítani. Percek alatt megtelt a kis gép. Ekkor jött az egyik technikus, hogy nem fért föl az összes zenekari cucc. A szervező megint elrohant. Pillanatok múlva kijött a pilóta a kabinjából, és ordibálni kezdett. A tömeg összeszedte a cókmókját és levonult a repülőről, csak a Karthago maradhatott. Volt már hely a motyónak! Nem szórakoztak sokat, mindent bedobáltak az ülésekre. Örökkévalóságnak tűnt a túlterhelt gép felszállása, de sikerült a levegőbe emelkednie. A túlélés örömére annyira összehaverkodtak a pilótával, hogy az számtalan városba elkísérte a Karthagót. Mindenki csodálkozott, de a sok viszontagság ellenére nagyjából egyben maradt a cucc. Ekkor jött a kéthónapos turné záróbulija, amely Moszkvában volt. Akkora színpadon lépett fel a zenekar, hogy a tagok csak távcsővel láthatták egymást. Példátlan gigantomániában volt részük. Sajnos a példásság ezzel véget is ért, mert a pakolásnál a felszerelést szállító Zil teherautókról úgy dobálták le a betonra a motyót, mintha szenet lapátolnának. Néhány mélynyomóból ki is kéredzkedett a hangszóró.