Riportok, interjúk

Bár magas fekvésű orgánuma az idő múlásával valamivel vastagabb és karcosabb lett, de ez csak javára vált az immár érett férfikorba lépő énekesnek. Mi a harminc éve tartó siker titka? Többek között ars poeticaja, amit az egész Karthago sajátjaként jegyez. Vagyis: csak élőben, igazi hangszerekkel szabad és kell zenélni! Harminc év – nagy vonalakban – Takáts Tamás eredeti, egyéni stílusában elbeszélve…

2. rész

– A Karthagoban egy csapásra ismert zenész lettél. Hogyan élted meg a siker éveit az együttessel?

– Nehezen éltem meg! A ’70-es években kizárólag az avantgárd zene, az avantgárd művészet, stb., ami egyáltalán érdekelt. Öltözködési stílusom is ennek megfelelően alakult; combközépig érő, kívül viselt ing vagy póló, hosszú haj, csöves farmer. Mindent, ami ennek ellent mondott, végtelenül megvetettem; azt is, aki nem így nézett ki. Megvetettem a kommersz zenét és annak képviselőit. Ráadásul ők szerepelhettek a TV-ben! Na most, képzeld el, hogy én, mint ilyen sznob, avantgárd zenész, bekerülök egy zenekarba és bekerülök a TV-be! (nevet) Ezáltal egyfajta paranoiás állapot alakult ki a lelkemben; ugyanis egy olyan világba léptem be, amit elvileg megvetettem. Egyébként nem először szembesültem ezzel az érzéssel. Mikor az említett „avantgárdos” koromban jártam a Kertészeti Egyetem Klubjába, a csajok körében – hogy finoman fogalmazzak - nem sok feltűnést keltettem.

- Ugyanott, ugyanazok a csajok, egy hónappal később - a Karthago énekeseként - már szinte szétszedtek. Érted? Egy hónap leforgása alatt ekkora változás! Viszont törlesztettem egy kicsit: mikor rám akart ragadni, elhajtottam a francba! Hát, többek között így éltem meg a hirtelen jött ismertséget! Azt, hogy megfelelő fenntartásokkal tudtam kezelni az úgynevezett sztárságot, abból a későbbiekben nagyon sokat profitáltam. Amikor nem annyira ment a szekér, a sikertelenséget, a pénztelenséget is tudnom kellett kezelni. Ezt az undergroundban tanulja meg az ember. A másik lecke, ami alaposan belém rögződött: aki érinthetetlen, azt jobban lehet imádni. Egyszer egy jóakaróm – egy road – világosított fel: „Tamás, ne szállj föl a 6-os villamosra! Lehet, hogy egy csomó ember ott barátságosan veregeti a válladat, de nem fognak imádni. Ha azt akarod, hogy tiszteljenek, ülj be egy taxiba!” Milyen igaza van! Ebben az esetben a zenész, vagy legyen híres ember, mindegy: mint bálvány – kész, vége, megszűnik.
 

 Néha a kukába került a fellépőruha

A Karthagoval kapcsolatban: ha leltárt akarnék készíteni, akkor egyrészt pozitívumként, másrészt negatívumként értékelem azt a tényt, hogy bekerültem a zenekarba. Szakmailag, emberileg, barátilag fantasztikusan jó közegbe kerültem. Zeneileg nem a mindenáron való könnyű sikerre, vagy a klasszikus, „nagyterpeszes” rockra törekedtünk; kidolgozott vokálokat és némi progresszivitást sikerült becsempészni a dalokba. Mind a négy társam a maga posztján kitűnően állta/állja meg a helyét. Biztos elmondták a többiek is; mi öten nagyon megtaláltuk egymást! De hadd mondjak rosszat is! Remélem, nem sértődik meg a zenekarvezetőm! Szigeti Feri találta ki az arculatot, megpróbálta a glam-rock irányába is terelni a bandát – az öltözködés szintjén.

- Na most képzelj el engem, aki mindig szűk farmerban, kockás ingben, vagy pólóban jártam; egyik napról a másikra feszes, testhezálló trapéz nadrágot erőltettek rám! Brrrrr! Emlékszem olyan esetre – húsz év távlatából már bevallhatom – hogy konkrétan a kukába dobtam ki az egész cuccot; persze előtte körülnéztem, hogy nem látja- e valaki? (nevet) Aztán ártatlan arccal kijelentettem, hogy valahol elhagytam a fellépő ruhámat. A másik: mivel a legfiatalabb voltam közöttük, ezért mindig én voltam a „kiscsávó”. A jó hír, hogy az elmúlt időszakban hozzájuk öregedtem; olyannyira, hogy a „Valóságrock” lemezünkre már nótát is írhattam, ami azelőtt elképzelhetetlennek tűnt.
 

– Hallottam olyan esetről, mikor fekvőgipszben is elvállaltad a fellépést.

– Nem tudom, melyik esetre gondolsz, mert sajnos többször is előfordult. Még sportoló koromból hoztam magammal ezt az „örökséget”, azóta gyenge a térdem. Köztudott, hogy soha nem bírtam egyhelyben állni a színpadon, eléggé mozgékony vagyok; így az amúgy is sérülékennyé vált térdizületeim máig is keményen tiltakoznak a megerőltetés ellen. Fellépni pedig muszáj, mert a közönség számít ránk, így előfordult, hogy begipszelt lábbal énekeltem végig a műsort. Olyankor legfeljebb nem ugráltam, hanem a karomat lengetve gesztikuláltam.

– Hogy szól a Haminyó anyó hiteles története?

– Ennek van egy kis előzménye. Az akkori Csehszlovákiában turnéztunk a Karthagoval; egy szállodában laktunk. Nem sokan tudják rólam, de ha egy idegen országban – ebben az esetben, Csehszlovákiában – huzamosabb időt töltök, akkor megtanulok, mondjuk „kamu-csehszlovákul”. Gál Gabival – aki abban az időben a roadunk volt – laktam egy szobában és dohányoztam. Bunkó módon, egy laza mozdulattal kidobtam a csikket az ablakon, le az utcára. Valakit eltalálhattam vele, mert vadul ordítozni kezdett felfelé, a saját nyelvén. Én meg kihajoltam az ablakon és visszaordítottam: „Rinyaski! Donyacski e prednya, nyi brata szíta kracski!” Alulról döbbenten néztek, hogy miért nem értik, amit kiabálok nekik. „Ricsicski kányuská!” fejeztem be, és ezzel becsuktam az ablakot. Szerintem ezek a csávók azóta is ott állnak. (nevet) Hogy jön össze ez a Haminyó anyóval? Feri, vagy Gidó hozott egy témát, amire nekem, mint szakavatott nyelvésznek kellett kamu-arabul énekelnem.
 

- A többiek pedig kórusban nyomták rá a refrént: „haminyo, haminyonyo”. Aztán idővel bővült a mutatvány kígyóbűvölővel, a ládából előmászó lenge öltözékű, arab ruhás csajjal. Folyamatosan fejlődött a téma, én kongáztam elöl, később Kocsándi Miki is bekapcsolódott latinos szövegekkel, mint pl. „fityma, oh, machina!”, meg ilyesmi. Gidónak komoly érdemei voltak a haminyóban, mókamester lévén. Amellett hogy vicces fazon, kitűnő, sőt sokoldalú zenész. Egy próbán beszélgettünk a dzsesszről, amiről ő elég lekicsinylően vélekedett, mondván, hogy azok csak „öblögetnek”. Billentyűin mindjárt be is mutatta, hogy mi megvetésének tárgya, mire én majdnem elájultam: pillanatok alatt olyan témát produkált, hogy a legnevesebb dzsessz-zongorista csak tátott szájjal bámult volna, ha hallja. Pedig Gidó nem szereti a dzsesszt, sokkal inkább, az AC/DC-féle zúzást kedveli.
 

- Hegedűs István -