Gidófalvy Attila

Éjjel születtem, 1952. augusztus huszadikán, így az oroszlán jegyében hempergek.

Ötéves koromban kezdtem zenét tanulni. Először kaptam egy harminckét basszusos tangóharmonikát, majd azt kinőve, pár hónap múlva egy százhúsz basszusost. Elég érdekes lehettem egy akkora hangszerrel. Teljesen belegyógyultam a történetbe. Mondtam is anyáméknak, szeretnék még zongorázni is. Beírattak egy maszek tanárhoz Alsógödön, mivel ott laktunk. A hetedik osztályt magánúton kellett végeznem, mert felvételiztem a Zeneművészeti Szakiskolába. Nem számítottam túl nyugodt gyereknek, hát még hogy eljártam három évig a Fradiba focizni, no és a zongoraórákra. Eléggé pikkeltek rám a suliban. Sok balhé volt velem. Volt, hogy anyám bejött és megütötte a számtantanáromat.

Nyolcadikban a tangóharmonika-tanárom, Lukács Dénes beajánlott színházakba. Muzsikáltam többek között a Nemzetiben és a Katona Józsefben is. Egyszer a Nemzetiben Moliére: Kényeskedők című darabjában gitároztam és a nyilvános főpróbára készültünk. Apropó, gitár! Tizenkét éves lehettem, amikor nyáron majdnem leszakadt a fél tüdőm, ezért szanatóriumba kerültem. Ott vettem meg a szobatársamtól, Jónás Jánostól az első gitáromat, amin hamarosan játszottam is. Vissza a Nemzetibe! Major Tamás volta akkor a direktor. Mondtam is neki, hogy sajnálom, de nem fogok ráérni péntek délelőtt, mert iskolába kell mennem. Morgott erre valamit, én meg úgy gondoltam, legfeljebb nélkülem tartják a főpróbát. Ülök péntek reggel Gödön a suliban, amikor hívatnak az igazgató irodájába. Bemegyek, hát ott áll a Major Tamás, meg a fekete Volgájának a sofőrje. Na fiam, pakold össze a cuccod, megyünk! - közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Az igazgató csak hajbókolni tudott, viszont amit utána kaptam nap, mint nap a suliban, azt nem tettem kirakatba. Akkor már csak az érdekelt, hogy átbukdácsoljak valahogy és felvegyenek a zeneművészetibe. Fel is vettek a tangóharmonika-orgona szakra.

A suli alatt bekerültem a Szövosz tangóharmonika zenekarába, ez azért volt nagy szám, mert minden év nyarán kivittek a Jugoszláv tengerpartra, Pulába. Az első esztendőben, 69-ben megnyertem az ott rendezett nemzetközi harmonikaversenyt, aztán jöttek az oroszok és végigtaroltak mindent. A középiskola vége felé arra gondoltam, nem akarok napi nyolc órát egy szimfonikus zenekarban üldögélni, inkább elmegyek dzsesszkonziba. Annál is inkább, mert egyértelmű volt számomra, hogy a könnyű műfajban szeretnék érvényesülni. A zongora tanszakra viszont csak egy hely volt fenntartva. Mondanom sem kell, nem nekem. Az ifjabb Rátonyi Róbertet vették fel abban az évben. Megtudtam, hogy egy esélyem még van a konziba jutásra, ha a pozan tanszakra felvételizek. Életemben nem találkoztam a hangszerrel, de volt három napom hogy megbarátkozzam vele. Összejött. Megtanultam néhány művet, köztük a Gyertyafény keringőt, és elmentem felvételizni. Tudta a zsűri is, hogy mi az ábra velem, de úgy döntöttek, aki ennyi idő alatt így játszik a hangszeren, a konzin a helye. Egész komoly sikereket mondhatok a magaménak mint pozanos. Fújtam a Deák Big Bandben, sőt a Mézga család című rajzfilm főcímzenéjét is én pozanozom. A vége az lett, hogy kezdtek a fogaim tönkremenni, ezért abbahagytam.

Életem első zenekara a Continental volt. Úgy néztem ki a színpadon, hogy a nyakamban lógott a gitár, mellettem az állványon pozan, előttem meg a zongora. Hol ezen játszottam, hogy azon.

Egy édes sztori azokból az időkből: Újszilváson játszottunk, ahol egy csávó folyton elkapta a pozanom végét, később odaszólt a gitárosnak: Ob-la-di! Tudtuk, hogy a Beatles-dalra gondolt, azonban kis türelmet kértünk tőle, mert egy másik dal közepénél tartottunk. A srác két perc múlva megint odalép: Ob-la-di! Jól van öreg, mindjárt - válaszolta a gitáros. A következő pillanatban a nyelesborotva ott volt a gitáros csuklóján, mire az hátrafordult és nyugodtan dirigálta: Ob-la-di, három, négy! És már szólt is a dal.
A Continental után 74-ben megalakítottam az első saját csapatomat, egy triót. Donászy Tibi és Bartányi Pisti volt a bandában. Donászyt, azt hiszem, nem kell bemutatnom, Bartányiról pedig csak annyit, hogy ma az Állami Hangverseny Zenekar bőgőse. A trió hamarosan kibővült, és összeállt a Gidó 74 elnevezésű csapat. ORI műsorban is részt vettünk, de muzsikáltunk az Illés előtt is. Ez sem tartott soká, mert elhívtak a Theátrum együttesbe, ahol Dandó Páter, Torontáli István, Németh Gabi és Kovács Péter zenéltek. Sok saját nótája volt a csapatnak, de játszottunk King Crimsont és Emerson Lake and Palmert is. Később odakerült Dinnyés Józsi, és odavittem Donászyt is, ám ennek is vége lett. Ekkor jött a Beatrice. Kevesen tudják, de nem a Gyere kislány, gyere című dallal kezdődött a Ricse, hanem egy olyan kemény felállással, amiben Csuka Mónika basszusozott, Fischer Laci (a későbbi Korálból) gitározott, Donászy, Feró és én alkottuk a bandát.

Deep Purple-t, AC/DC-t, Suzi Quatrot és saját nótákat játszottunk. Nem sokkal utána Balázs Fecó elhívta Fischert, Feró meg összerúgta a port Mónikával, akivel házasok voltak. Így került a Beatricébe Lugossy Laca és Miklóska Lajos. Ezzel fel is állt a híressé és hírhedtté vált baboskendős ős-Ricse. Számomra ez az együttes hozta meg az országos ismertséget. Óriási bulijaink voltak. Az első Budai Ifipark-i koncertünkön ötvenen, a másodikon ötszázan, a harmadikon pedig már ötezren tolongtak. Ott kezdődtek a bajok, hogy állandóan felmászkáltak a csajok a színpadra, később meg a Haj! köszönést a publikum Hej!-nek, még később meg Heil!-nek értette. Ebből az lett, hogy rögtön magasabbra emelkedtek a kinyújtott kezek, amiért a hivatalos körök egyből lefasisztázták a Beatricét. Ahol csak lehetett, betiltottak bennünket.

Nagyon sajnáltam, mert a küszködések ellenére nagyon szép éveket húzott le a banda. Ezt soha nem felejtem el sem a zenekarnak, sem pedig a közönségének. Valahol érthető is volt a Ricse rajongóitól, hogy a távozásom után kikiáltottak árulónak, de olyan helyzetben voltam, amikor Szigeti Feri megkeresett, hogy lépnem kellett. 79 tavaszán még a Közgázon volt egy csodálatos Beatrice buli, majd fogtam a kalapomat és eljöttem. Hosszú időn keresztül ment az árulózás úton-útfélen. Nagyon kemény időszak volt. Nem egyszer csattant sörösüveg a Hammond orgonámon a Karthago koncertjein. Volt, hogy fél téglát, és köveket dobáltak fel a színpadra. Sohasem felejtem el, amikor az egyik Budai Ifipark-i koncertünk előtt behívott a park vezetője, Németh Gyula az irodájába. Etetett, itatott, és nem nagyon akarta, hogy kimenjek az öltözőbe. Először nem értettem, mire ez a nagy kedvesség, de megtudtam, valaki kiírta a bejárathoz, hogy ma végem lesz. Iszonyatos mennyiségű egyenruhás és civil rendőr vigyázott rám a buli alatt. Volt egy kis barátom, a Béla, aki nagy rajongója volt a Karthagónak. Most is ott csápolt az első sorokban. Az egyik nótánál nem bírt magával, és odaugrott a színpadhoz, hogy megfogja a bokában. Abban a pillanatban rávetették magukat a testőrök, és agyba-főbe verték. Amikor a koncert után bejött az öltözőbe a péppé vert arcával próbáltam tőle bocsánatot kérni, de rám legyintett: Nincs semmi baj, Gidó, tök jó volt a buli! Másfél évbe telt, amíg elhallgatott az árulózók kórusa a Karthago koncertjein. Erre az időre tehető, hogy összefutottam Nagy Feróval, aki elhívott a Petőfi Csarnokba, hogy lépjek fel én is a Beatricével. Örömmel mondtam igent a felkérésre, mert úgy tartom, a harag rossz tanácsadó. Igaz ugyan, hogy a sors időnként elszakítja a barátokat egymástól, de ebben a szakmában külön meg kell becsülni, ha barátságok szövődnek. A mai napig elmegyek a Beatricébe, ha Feró hív. Elharmonikázok két-három dalt, jókat röhögünk és megy mindenki tovább a maga útján.

Visszatérve 79-re! Szigeti Feri vezetésével megalakult a Karthago. Az akkor felállás: Szigeti Feri - gitár, Losó Laci - basszusgitár-ének, Fehér Lajos - dob, és én, mint billentyűs. Losó disszidálása nagy érvágásnak számított, mert nem csak zeneileg, emberileg is nagyon korrekt volt. Mindezek ellenére Ferivel abban maradtunk, hogy folytatni kell. A konziból ismertem Kiss Zolit, akivel addig beszélgettünk, amíg megkereste Szigetit, és már benn is volt a csapatban. Ő ajánlotta Kocsándi Mikit, aki akkor a S.O.S.-ben dobolt. Felmentünk hozzá Zolival és megkérdeztük, lenne-e kedve a Karthagóban ütni a bőröket? Gondban volt, mert két nap múlva a Budai Ifiparkban a Crocus előtt kellett játszaniuk, ami komoly befutási esélyt hordozott magában. Nem hagytunk neki időt, másnap aláírattuk vele a szerződést. Nem irigyeltem kint a parkban, amikor úgy kellett befutnia az S.O.S.-sel, hogy gyakorlatilag már a Karthago tagja volt. Azt hiszem, kevesen tudják, de Zoli és Miki előtt megkerestünk egy másik párost is, Pataky Attilát és Slamovits Istvánt. Úgy néztünk volna ki, hogy Slamo bőgőzik (mert azt is tud), Pataky meg énekel. Losó távozásakor a többi, a dobos, a gitáros és a billentyűs adott volt. Nagyon komoly esély volt arra, hogy átigazolnak az Eddából.

Ott bukott meg az elképzelés, hogy nem sokkal a tárgyalásaink után a Budai Ifiparkban a P. Mobil előzenekaraként megzúzták a főműsort. Magyarul, nagyobb sikert arattak, mint a Mobil. Be kellett látnunk, hogy kár lett volna ezt az ígéretes karriert tönkretenni. Ma már mindannyian örülünk, hogy nem jött létre a fúzió, hiszen így két nagyszerű csapattal gazdagodott a magyar rocktörténelem. Takáts Tomikára Siklós Gyuri ajánlásával tettünk szert. Takáts belépett a próbahelyiségbe, mire mi Szigetivel rögtön összenéztünk. Mindketten azon imádkoztunk magunkban, hogy legyen valami hangja a kiscsávónak, mert a megjelenése alapján benne volt a kezdőkörben. Nem kell bizonygatnom, volt neki hangja. Így állt össze 1979-ben a Karthago.

Kedvenc...