Takáts Tamás

Az édesanyám négyhónapos terhes volt velem, amikor kitört az ötvenhatos forradalom. Apám nem tudott hazaérni időben az események miatt, így anyám lement elé az utcára. A Blaha Lujza téren egy orosz harckocsi állta útját, és a csövét egyenesen a homlokának szegezte. Szerencsére, a katonának nem volt szíve rálőni egy riadt arcú, terhes nőre. Az eset után édesanyám keze még hetekig remegett. Az enyém viszont, 97-ben lesz kereken negyven éve, hogy folyamatosan remeg. Lehetséges, hogy ennek az anyaméhben elszenvedett stressznek is köszönhetem, hogy világéletemben irtóztam az erőszak minden formájától. Emlékszem, mi mindent megtettem például azért, hogy ne kelljen bevonulnom katonának. Némi fáradozás után a sorozóbizottság ön-, és közveszélyes, depressziós, többszörös öngyilkosjelöltként tartott számon, így, nem hívtak be.

Az első zenei élményem a dzsessz műfajához kapcsolódik, ám ez akkor még inkább vizuális volt. Apám egyik nagybőgős ismerőse nyűgözött le. Ugyanis, miközben a zenekarával játszott, képes volt velünk beszélgetni. Amit már kimondottan meghatározó zenei, sőt koncert élményként éltem meg, az Ella Fitzgerald, majd később Duke Ellington és előzenekarának budapesti fellépése volt. Azért fontos kihangsúlyozni a backing gropup-ot, mert olyan tagok muzsikáltak benne, mint Dizzy Gillespie, Art Blakey, Sonny Stitt és Thelonious Monk. Ekkor tájt tölthettem be a nyolcadik évemet és minden vágyam az volt, hogy nagybőgős, vagy dobos lehessek. Persze, vannak negatív élményeim is. Először voltam az Operában a szüleimmel, A kékszakállú herceg várát játszották. Nem értettem, a gyönyörű zenét miért rontja el az a bácsi az énekével. Azóta lehetőleg távol tartom magam az operáktól. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a komolyzenét, különösen a barokkot (Händel, Bach) és a századelő komponistáit (Bartók, Sztravinszkij). Ám az operaéneklés módját nagyon mesterkéltnek és életidegennek érzem. Az énektanárnőm, Szelle Emmi néni szerint nagyot hibáztam, amikor a könnyű műfajt választottam, ugyanis szerinte nekem "Mozart-tenor" hangom van. Ez olyasmi, mint a "Wagner-tenor", csak ebből annyira kevés van a világon, hogy általában milliomossá teszi a hang gazdáját. Nem tehetek róla, de abban a pillanatban rosszul leszek, amikor egy operában az énekes kinyitja a száját, ezért magamat sem tudtam elképzelni azon a pályán.

A szüleim felfigyeltek arra, hogy folyton dudorászok és csörömpölök otthon, úgyhogy elvittek a Rádió Gyermekkórusába. Botka Valéria és Csányi László felvételiztetett. Egy kis tapsoltatást és éneklést követően közölték a szüleimmel, hogy teljesen reménytelen eset vagyok. Hiába próbálkoztam, hogy taníttassanak gitározni, vagy bármilyen más hangszeren játszani, mindig az volt a válasz: Csányiék megmondták, nincs semmi értelme. Mivel apám sportember volt, inkább azt a vonalat erősítette bennem. Hatéves koromtól tizennyolcig úsztam, majd még két évig vízilabdáztam a Fradiban. A margitszigeti Sportuszoda a második otthonom volt. Hiába lettem többszörös országos bajnok gyerekkoromban, ahogy serdülni kezdtem, egyre kevésbé zavart, ha valaki lehagyott a medencében. Az edzéseken sokat nevettek rajtam a többiek, mert feltűnt nekik, hogy amikor elúsztak mellettem, és legtöbbször hangosan dudorásztam.

Nem is csoda, hiszen mint minden "tisztességes" hatvanas évekbeli tinédzser, én is kötelességemnek éreztem, hogy egy beat zenekarban muzsikáljak. Az általános iskolában alakítottuk meg az első bandánkat, a Fáraót Bali Imrével és Kövecses Kornéllal, akikkel egy osztályba jártam. Abban az időben Jimi Hendrix és a Led Zeppelin voltak számomra a legnagyobbak. Magyar előadótól nem is volt lemezem. Már magam is zenész voltam, amikor megvettem az első hazai korongot. Azt a dupla LGT-albumot is csak azért gyűjtöttem be, mert már nagyon cikinek éreztem az itthoni bandák mellőzését, no és azért, hátha én is látszom azon a Tabánban készült fotón, ami a borítón volt. Ettől függetlenül, azért hallottam az itthoni bandákat, mert a koncertjeikre eljártam. Kezdetben a Minire, majd az Inter Brassra, a Syriusra és a Taurusra.

Nagyon "elvont" gyereknek tartottam magam. Úgy is néztem ki! Tornacipő - lehetőleg kínai magas szárú -, csőgatya és térdig érő fehér ing, vagy kötött pulóver. És persze, az elengedhetetlen literes Zöldszilváni! Soha nem felejtem, amikor a régi Várklub előtt álldogáltunk, hogy valaki kihozzon nekünk egy "tisztességes" lábbelit - amit odabent úgyis visszavettünk -, mert tornacipőben nem engedtek be. A klubban a Syrius játszott, pontosabban csak játszott volna, mert ahogy ott lógattuk az orrunkat a Szentháromság téren, a bejárattól felénk kullogott a Syrius sztárja, Orszáczky Jackie. Ő volt a szemünkben az ország legjobb basszusgitárosa, egyben a legjobb énekese is. Unott arccal leült közénk. Faggatni kezdtük: Mi történt, nem lesz koncert? Ezek szerint... - válaszolt -, majd a tornacipőre mutatott.

Elsős középiskolás voltam, mikor Hendrix meghalt. Furcsa, de addig az osztályban senki sem szerette. A halála kapcsán annyit cikiztek, hogy egyszer el is sírtam magam. Attól kezdve mindenki csak Jiminek hívott az osztályban. Pedig, nem is tudtam gitározni. Apropó, gitár! Egyszer valóban szerettem volna egyet, de apám azt mondta, ha jól tanulok és tízéves leszek, majd akkor vesz nekem. Én már el is feledkeztem az egészről és jól is tanultam, meg a tízet is betöltöttem, amikor megkaptam a gitárt. A gond csak az volt, hogy amióta meghallottam Jimi Hendrix Fire című dalát, fejembe vettem, hogy most már biztosan dobos leszek. Hiába ütöttem fakanalakkal a fotelt, otthon nem beszéltem erről az ambíciómról senkinek. És, akkor követtem el életem első nagy bunkóságát: az ajándék gitárt elvittem egy hangszerboltba, hogy pergődobra cseréljem. Mondanom sem kell, hogy a gitár árából nem futotta az ütős hangszerre, szóval, nem tudtam megalapozni a dobszerelésemet.

Azóta majdnem harminc esztendő telt el, de csak néhány éve, a Dirty Blues Band alakulásakor tettem szert az első dobmotyóra.

Visszatérve a "hőskorhoz": két fontos szálon futott a zenei karrierem. Egyrészt az általános iskolás haverokkal, másrészt egy Soós Balázs nevű sráccal, akivel egy trolin ismerkedtem meg. Egyből látszott rajta, hogy zenész, mivel gitárt cipelt magával. Hamar kiderült, hogy mindkettőnkre nagy hatással voltak a Beatles vokálokkal teletűzdelt nótái. Azonban, egyikünk sem játszott tőlük semmit, mert ő csak az alsó énekszólamokat tudta, én meg csak a felsőket. A helyzet adta magát. Hogy mennyi csajt hódítottunk meg a duettel, arról ne is beszéljünk! Balázs egyébként basszusgitározni tanult. Egyszer csak előállt azzal, hogy alapítsunk bandát. Tudott is egy nagyon ügyes dobos srácot és egy gitárost, akik beleférnének a képbe. Meg is beszéltük a találkozót egy klubba, ahol mellesleg játszott egy zenekar. Majd hanyatt estem, amikor megláttam a két új tagot. Ott állt két alig tizenhat éves, vékony srác. Az egyik Dorozsmai Péter volt derékig érő rőzsével, a másik Kölcsényi Attila, göndör fürtökkel. Mindketten lángvörös hajjal!

Ideális volt minden a megalakuláshoz, még a hangszerek is velünk voltak. Csupán az maradt kérdés, tudunk-e együtt zenélni. Soós Balázs oldotta meg a dilemmát azzal, hogy megkérte a klubban játszó bandát, engedjenek a szünetben bennünket is muzsikálni. De, mit játsszunk? Ahányan voltunk, annyiféle sztárcsapatot ismertünk. A közös nevezőt a Deep Purple jelentette. Az Osakai koncert mehet? Mehet! És tényleg ment is. Méghozzá óriási sikerrel. Hangsúlyozom, akkor találkoztunk egymással életünkben először, de szerencsére nem utoljára. Ez a formációnk Kölcsényi Attila kiválásával szűnt meg, ugyanis amikor Attilát felvették a Műszaki Egyetemre, az anyukája - a tudta nélkül - eladta a gitárját, mondván: lesz még ideje zenélni a diploma megszerzését követően is. Így lett mára az akkor egyik legtehetségesebb gitárosnak tartott Kölcsényiből Dorozsmai Peti stúdiójában kiváló technikus. Az új gitárost Vedres Józsefnek hívták, aki a későbbi Beatricében és a Bikiniben vált híressé. Ám, ez az akkor Tinédzser nevű zenekarunk sem működött sokáig, mert Dorozsmait átigazolták a Korálba. Sokat nevetek magamban azon, hogy amikor a hetvenes évek végén megpróbáltunk fellépni a Budai Ifjúsági Parkban, azzal utasítottak el, hogy még túl fiatalok és komolytalanok vagyunk. Csak pár hónap telt el és Dorozsmai Peti, mint az ország legjobb dobosa játszott a Korállal az Ifiparkban, én pedig - nem sokra rá - a Karthago énekeseként léptem fel ugyanott. A csapat harmadik "komolytalan" tagja, Soós Balázs azóta is komolyzenét játszik az ország legrangosabb szimfonikus zenekaraiban. Nagybőgőzik és járja a világot.

Közben lejártam a Kölcsey Gimnáziumba, ahol sűrűn összejöttek a dzsessz ifjú művelői. Egymás kezéből kapkodtuk ki a hangszereket Dresch Misivel, Pálvölgyi Gézával, Dorozsmai Petivel, Vasváry Palival és sok más azóta híressé vált muzsikussal.

A Forma 1. nevezetű bandámban kezdtem profi zenésszé érni. Abban az időben nem voltak diszkók, csak olyan rendezvények és bálok, ahol élőzene szolgáltatta a talpalávalót. Az ilyen bulikon egy az egyben kellett nyomni az összes nagy világslágert, ami hatalmas iskolát jelentett minden zenekarnak. Játszottunk mi is mindent. Led Zeppelint, Uriah Heep-et, még Boney M.-et is. Ez persze nem jelentette azt, hogy szakítottam a saját zenei ízlésemmel. Ugyanúgy elkötelezett híve maradtam a jazz-rocknak, a pszichedelikus rocknak és egyáltalán minden misztikus és avantgárd könnyűzenei vonulatnak (pl: Mahavisnu Orchestra, Miles Davis), amelyek nagyban befolyásolták a zenéről kialakított képemet.

Szóval, nagyon mozgalmas élet zajlott a Forma 1. együttes körül. Egyszer csak jön az akkori bőgősünk, Siklós Gyuri, hogy van valami Karthago nevű banda, ahonnan egy bizonyos Losó László nevű zenész disszidált, ezért most basszusgitáros-énekest keresnek. El is ment Gyuri a meghallgatásra, ahol megdicsérték a hangszeres tudását, de az éneklésével nem voltak igazán megelégedve. Ekkor ajánlott be engem. A Nagyvárad tér környékén volt egy kollégium, annak a pincéjében zajlott a felvételi. Mint később megtudtam, az első látásra szimpatikus voltam a kéttagú, Szigeti Ferencből és Gidófalvy Attilából álló zsűrinek. Főleg a korom, a fazonom és amiatt, mert nem volt pocakom. Na, énekelj valami! - biztatgattak. Mégis, mit? - kérdeztem. Amit akarsz -volt a válasz. Erre én elénekeltem a Béres legény jól megrakd a szekeret című népdalt. Majd elnyomtuk közösen a Creedence Clearwater Revival Büszke Mary (Proud Mary) című slágerét, végezetül pedig, improvizáltunk egy blues G-dúrban. Erre azt mondták:

- Oké, föl vagy véve. Jó napot!

Kedvenc...